Csak gumival!
(Bestseller olvasói szopások)
Habár akkoriban még nem éltem, amikor J. F. Kennedyt Dallasban lelőtték, hallottam valamit harangozni a dologról. Anyám gyakran emlegette J. F. hitvesét (Jacklin?), aki hosszú huzavona után egy görög hajómágnás, valami Onassis felesége lett. Már serdülő leányként a Nők Lapjában - amit a mutterom előfizetett, aztán lemondott, aztán újra előfizetett etc. - olvastam, hogy J. F. elnökként is permanensen félrekefélt, a szeretője volt például Merylin Monroe is, akiről Merylin Manson magát és a zenekarát elnevezte. Így aztán, amikor a kezembe került Mátéffy Éva 18 éven felülieknek ajánlott könyve (nincs fóliában, úgyhogy minden kiscsávó belelapozhat a könyvesboltban nyugodtan, és már a hatodik oldalon olyasmire bukkan - lejjebb idézzük, érdemes tovább olvasni! - A Szerk. -, amit más regényekben sokáig kell keresni, ne adj isten, talán még a könyvet is végig kell érte olvasni), rögtön JFK-ra gondoltam. Azaz hogy nem is rá, hanem arra a texasi bártulajdonos faszira, bizonyos Jack Rubyra, aki az elnök elsőre feltételezett gyilkosát, az Oswald nevű fazont lelőtte az ügyészség folyosóján, amikor a szerencsétlent (akiről hamarosan kiderült persze, hogy tök ártatlan) kihallgatásra vitték. Mindezt én egy, a nyolcvanas évek elején a tévében látott amerikai sorozatból tudom. Meglehet persze, hogy rosszul.
Anélkül, hogy belemerülnénk a Dallasban történtekbe (ami ma már kurvára nem érdekel senkit), szögezzük le, Mátéffy Rubyjának semmi köze Kennedy John F-hez, Dallashoz, még Jocky Ewninghez sem (ezt csak azért jutott eszembe, mert a Dallast most vetíti a királyi tévé, hányadszor is...?), a bártulaj névrokonához, Rubyhoz is csak legfeljebb annyiban, hogy eléggé el nem ítélhető módon belőle is gyilkost eszkábált a magyar rögvalóságtól meglehetősen elrugaszkodott írónői (nőírói) képzelet.
Mielőtt még teljesen bevinném a gyanútlan olvasót az erdőbe, hagyom a francba a Dallas-vonalat, ami azért arra jó volt, hogy teljen az idő meg a papír. A szerkesztő 1 flekkért, azaz 1500 karakterért 1500 forintot fizet. Állítólag. Mert hogy még pénzt nem láttam tőle. Azt sem értem, miért nekem lökte ide ezt a könyvet. Azért, mondta, amikor kérdőre vontam, mert szerinte én egy időmilliomos szingli vagyok, aki tippeket kaphat ebből a regényből, hogyan tegye sínre elcseszett életét. Mondtam is neki, amikor átrágtam magam a regénynek álcázott betűtengeren, hogy szerinte akkor én bűnöző legyek most, vagy kurva. Merthogy a könyvből ez jön át mint üzenet. Ennyit a sínre tételről, meg a szerkesztői ráérzésről. Mikor kérdezte, miről szól a Ruby, azt válaszoltam, hogy úgy általában a Nagy Tömegdemokratikus Pluralista szopásról. (Az az igazság, hogy akkor ennyire nem színeztem, simán szopást mondtam.) Nézett rám azokkal a gülü szemeivel, mint a birka, aztán azt mondta, hogy "Blanka, könyörgöm, ne légy közönséges". Erre elmeséltem neki egy viccet, amibe szerintem filozófiai mélységig benne van mindaz, amiről a Ruby szólni szeretett volna, csakhogy sehogy nem sikerült neki. Merthogy sokat markolt, és keveset fogott.
Szóval a piros lámpánál egymás mellett áll meg egy Trabant és egy Porsche. Kiszól a Trabantból egy idős bácsi: - Bocsásson meg, kisasszony, maga még olyan fiatal. Hogyan tudott egy ilyen csodálatos kocsira szert tenni? Én negyven évet húztam le a Csepeli Vas- és Fémművekben, aztán csak erre futotta. - Orális munkával - válaszolja mosolyogva a megszólított. - Ugye az a szopás? - kérdezi szégyenlősen az öreg. - Nem, nem, rosszul tetszik tudni - feleli a fiatal nő. - A szopás az, amit a bácsi csinált negyven évig...
A szerkesztő röhögött, majd megfenyegetett, hogy egy fillért sem fizet, ha ilyen és ehhez hasonló lapos viccekkel próbálom elterelni a reménybeli olvasók figyelmét egy nagysikerű bestsellerről. (Most akkor benne hagyjam a viccet, vagy ne?)
Hogy végre a tárgyra (ha ugyan) térjek (miközben permanensen letérek a tárgyról; az ő nekem, mint Vámosi Jánosnak a macskaköves út), a mi Rubynkat eredetileg Rubánszky Rékának anyakönyvezték, később lett csak Ruby, hogy aztán Hűvös Mariannként bosszantson engem, akinek kötelező volt (1500/flekk) végigrágnom magam hősnőnk bevérzett életvonalán. Ebből is látszik, hogy fejlődésregénnyel van dolgunk, ahol a címszereplő folyamatosan megvalósítja magát, meg másokat (esetünkben egy AIDS-es, ennek megfelelően parázó képzőművész-palántát), nevet, foglalkozást, identitást vált (közben a személyiért whiskyvel (!) halálra itat egy hajléktalant), éppen hogy csak nemet nem, mint egy másik írónő, Virginia Wolf Orlandója, avagy hogy egy mindannyiunkhoz közelebb álló példát is mondjak, Danika édes(apja)anyja, a Terry Blackként elhírhedett mittudoménmilyen Károly. Teszi mindezt a mi mocskos, posztszocialista-vadkapitalista korunkban, Budapesten (kicsit Debrecenben), bulvárlapok bűnügyi rovatából átemelt, ám azoknál hiteltelenebb és átgondolatlanabb alvilági sztorikkal színesítve. Ahogy az alvilági játékokat Móricka-Évike (a Kék Fény meg a Blikk bűnügyi rovata után szabadon) elképzeli. Megtudhattam belőle egyebek mellett, hogyan válhatnék, ha lenne bennem élet, és nem könyvekkel szarakodnék, szimpla kurvából először lányokat futtató Madamme-á, aztán szolid szociológia szakos egyetemi hallgatóvá. De olvashatjuk Mátéffy regényét úgy is, mint egy felelősségteljes leány cikkcakkjait a boldogulás (vér)rögökkel kikövezett útján. Egy olyan öntudatos - arc és lélek nélküli, egydimenziós, tehát rosszul megírt, pontosabban meg nem írt - teremtését, aki nem alázza magát holmi diákhitellel, a szülők verejtékesen megkeresett pénzéről nem is beszélve, ő önnön testével (testéből) finanszírozza tanulmányait. Próbálnám én meg a szerkesztői honorból...
- Blanka, ne parázz! Inkább paráználkodj. Aztán írjál nekem egy esszét a bestseller olvasói szopásokról! - vigyorgott a képembe a hímsoviniszta szerkesztő. - Anyukád jól van!? - sziszegtem dühösen az önkielégült képébe.
Unalmas és haszontalan dolog egy rossz könyvről írni, márpedig a Ruby az a javából, ezért inkább az írónőről írok, aki viszont maga a titokzatosság. Legalábbis olyan, mintha az lenne, mert hiszen ebben a történetben semmi sem valódi. Ez mind műanyag... Műnők, műmájerek, műfaszok. A mi szlovákiai magyar bestsellerírónőnk sokkal rejtelmesebbre van fényezve, mint mondjuk a Harry Pottert kiötlő tanárnő. Kékharisnya-Mata Hari-imidzs-zsel próbálja eladni kiadója, személyisége mellett a regény másodlagos. Mátéffy Éva (ha ugyan ez a valódi neve, ha ugyan ő valódi, ha ugyan nem mondjuk egy Nemere István űzi itt velünk véget nem érő grafomán, és meglehetősen lapos tréfáját - merthogy hülyére vagyunk véve, az tuti. Marketingileg vagyunk megmarkecolva. Művalóság, műírónő, műolvasók. Azazhogy alighanem egyedül az olvasók igazi, hús-vér figurák ebben a zavaros al-, fel- és félvilági pszeudotörténetben. A vasútállomáson lévő látványpékség eladónője úgy nyújtotta át a múltkor a káposztás hassét, hogy közben fél szemmel a Rubyt olvasta. Naná, hogy éppen a hatodik oldalnál volt kinyalva, akarom mondani, kinyílva. "- Vedd le azt a rohadt gumit!"- Ha más nem lesz, akkor 115 forint, köszönöm! A viszontlátásra! "- Ruby szopott tovább"
Persze nem csak szegény, kötelességtudó Ruby, mi is, persze a legtöbben csak átvitt értelemben. Megmajmoltak bennünket, aztán vesszük a könyvet, mint a cukrot. Vagy ahogy én az állomáson káposztás hassét. A szerkesztő a kiadótól kapta. Két hétig volt nálam (nem a szerkesztő, a könyv), de már rinyált: - Blanka, ha elolvastad, add majd vissza. Szeretnék majd én is belenézni. Mindenki erről a könyvről beszél. Ba'meg, gondoltam magamban, akkor miért pont engem találtál meg vele, ha mindenki...
Feltehetően M. É. mégsem Nemere István, mivel: "Mátéffy Éva költő, pszichológus, tanár, PR maneger (húúúú!). Első tárgyalására a kiadóba szemüveges, szolid értelmiségiként érkezett (az kizárt!). Második alkalommal elegáns üzletasszonyként, kigyúrt testőrrel az oldalán. Szerződése aláírásakor bőr miniszoknyában és szegecsekkel kivert bőrdzsekiben." (Pont úgy, mint Dosztojevszkij, amikor leadta a Bűn és bűnhődés kéziratát.)
Egy sajtóanyagban - egy csomó olyan infó mellett, amire abszolúte nem voltam kíváncsi - azt is megtudtam M. É.-ről, hogy több ezer könyvet elolvasott, tehát tud olvasni. Én is elolvastam több ezer könyvet, meg még sok ezer olvasó, ami még inkább tovább súlyosbítja M. É. helyzetét - tudniillik az embernek sejtései vannak arról, milyennek is kéne lennie egy regénynek. Éppen ez az, ami visszatart attól, hogy magam is elkövessek egyet.
Azt viszont senki sem higgye el, amit a hátsó borítón füllent a szerkesztő, vagy a az Ulpius-ház piár-menedzsere, hogy tudniillik ez a könyv "...a magyar líra legszebb hagyományait, a francia erotikus irodalom legkeményebb alkotásait, és a kelet-európai alvilág zárt világának (sic!) értő leírását ötvözi egységes egésszé." Kétségtelen vannak benne líraiság benyomását keltő képzavaros (intim) betétek, franciáznak, bestiálkodnak is olykor-olykor a lapokon, de hogy a zárt alvilág értő leírását prezentálná a művésznő, az mégiscsak túlzás. Merthogy az ún. alvilágról a kisasszonynak (mint már feljebb kifejtettem) csupán leányregényesen zavaros elképzelései vannak. A regény ugyanolyan zagyvaság-halmaz, mint az ahhoz kedvet csinálni hivatott ajánlás.
Jelentem, láttam az író csajszit élőben egy reggeli tévémagazinban. Egyből megnyugodottam, mert, bár magam sem vagyok egy flaszterbombázó, nem ellenfél. Egy csúnyácska szemüveges, megilletődött, harmincas (negyvenes?) nő ült szemben a riporterrel. Testőrei meg kint a váróban meredtek zordan buta arccal maguk elé. Merthogy, persze falból, kigyúrt agyúak vigyáztak Évikére. Ebből is látszik, hogy jól megy az Ulpius-ház Kiadónak, kirakat őrző-védőkre is telik. Elég avétos ez a felvezetés, de nálunk még viszonylag ritkán adták elő irodalmi berkekben. Elképzelem Szabó Magdát, vagy Jókai Annát, ahogy fejhús-fazonú kiadói biztonsági emberek karján (a fekete dzsekin a Magvető Security felirat) libegnek be egy nyugdíjasklub író-olvasó találkozójára. A sötét napszemüveges testőrök diszkréten helyet foglalnak az utolsó sor szélén; halkan köhintenek kettőt, mire a magáról megfeledkezett, a hetvenhárom éves Marika nénivel üvöltve társalgó, töksüket, nyolcvan éves Józsi bácsi megszeppenve behúzza a nyakát. Mondjuk annyi haszna van a dolognak, hogy az öreg a továbbiakban is néma marad, mint a sír.
A kötet szerkesztőjének ajánlanám, hogy sürgősen változtasson szakmát, azon egyszerű oknál fogva, hogy ami nem megy, azt nem érdemes, még pénzért sem, erőltetni. Mártonffy Éva helyében viszont nem lennék ilyen diplomatikus: elküldeném a jó édesanyukájába, hogy ott gyakorolja, ne pedig rajtam a szerkesztést. Üzenem neki innen a gép mellől, hogy valamit félreértett: nem az írónőt kellett volna meghúznia, hanem a kéziratot. Vagy legalábbis mindkettőt. Először a negyedére, aztán a felére, végül pedig... Akkor a gumi is megmarad..
http://mimi.hu/szex/koton.html
